top of page

Keresztutakon


Az Észak-magyarországi-középhegységben már bőven van medve, a vele való találkozás nem számít ritkaságnak. Varga Csaba alábbi írása olyan, mint egy festmény, amely egyszerre ábrázolja az ádáz küzdelmet és a természet tiszta szépségét.


Viharos, zord idő vágtázott végig az ég felé magasodó hegyek távolba nyúló, délceg láncolatain. A szél, mindent elseprő roppant erejével messzire iramodott a kevély csúcsok öreg sziklái között, s még a magasan tenyésző, csenevész kis bokrokat is földig hajlította odafent. Alább, hol erdők borították a meredek oldalakat, a fák koronáiba is beletépett vadul, majd miután kidühöngte magát a sziklaóriások mozdulatlanul álló mohos kövein, maga mögött hagyta a magas ormok simára koptatott gerinceit, s elvágtatott a völgyben meghúzódó dúsfüvű rétek, és a szelíd lankák által megzabolázott, bővizű hegyi patakok felé.

Fent a havasok megrázták meredek hegycsúcsaikat, megborzongtak a tél elől menekülő, megfáradt, s a lelkét lassan kilehelő ősz utolsó, hideg érintésétől, a bükkök hullajtani kezdték leveleiket, amik vastag takaróként fedték be a talajt az évszázados törzsek alatt. A fenyők felzsendültek a tűleveleiket végigborzoló hegyi fuvallat susogásától, s ágaikkal messzire kinyúlva, szélesre tárt karokként áhítoztak a hegyek mögül üzenő tél érkezése után.

A bükkös sűrűjében, hol az egymásba nőtt bokrok ágai oly erősen kapaszkodnak egymásba, amint anyját ölelné a tőle erővel elszakítani akart gyermek, a szél által kidöntött faóriások vastag, szerteágazó gyökerei alatt öreg vaddisznó pihent csendesen. Oda már nem ért el a szélvihar zaja, lökéseinek féktelen dühöngése, ahogy a felkavart, elszáradt levelek zizegése, a letört ágak sikoltása, s az egymásra szakadó lombok reccsenése sem. Csak valami távoli susogás hallott le oda, az északi oldaltól védett, szélmentes vackára az erdő remetéjének, nyugtalan álmában ott érte a delelőjét korán elhagyó havasi nap nyugovása. Nappal csak alig mozgott, rejtekén bujdokolva vészelte át a világosság óráit, még az erdei kondákat is kerülte, nem vágyott más társaságra. Fagyos, szélhordta kora téli éjjeleken, amikor az erdő fái közt végigiramodott a vaddisznók nászának búgása, akkor nyugtalanul dobálta agyarával a földre szakadt száraz ágakat, s tépte, szaggatta az öles fatörzsek kérgeit. Mégis, ellenállt a hangoknak, néhány év óta csak hagyta őket elenyészni a sűrű, rejtekadó bokrok iszalagos ágai között.

Emberrel már rég nem találkozott. Ha látott is bolyongani egyet-egyet az erdei ösvényeken, vagy a mohos, sziklás magaslatokon, avagy bujkálni a kőhányásokon növő, hitvány bokrok között, hát rögtön megfordulva a sűrűbe vetette magát, s még órák múltán is sietett az ellenkező irányba. Azok csak a nyomát ismerhették, vagy láthatták óriás alakját eltűnni az erdő alatt, de szemügyre alaposan soha nem vehették. Régen, amikor nappal is járta a rengeteget, s a bővizű hegyi patakokban rohanó friss vízzel oltotta szomját, vagy a fiatal vágások helyén nőtt zsenge gazzal töltötte meg gyomrát, még össze-összeakadt néhány magányos erdőkerülővel, vadásszal. Azoknak a találkozásoknak a rosszemlékű nyomait forradásos bőre alatt viselte, puskagolyó és durvára vágott ólom formájában.

Mikorra már korosabb lett, úgy csak este indult útnak, amint a szürkület leplet bocsátott az erdő lombjaira, s jótékony homállyal fedte el a sziklás, bokros, vadjárta meredélyeket. Kerülte a nyitott részeket, a fedetlen tisztásokat, a csupasz hasadékokat. Ha mégis arrafelé vitt az útja, hát szélbe fordulva, mozdulatlanul várakozott fertályórákon át, mielőtt kilépett volna. Ilyenkor aztán megiramodott, s átkelve a vágásokon, vagy a széltörte tisztáson, a másik oldalon a sűrűbe vetette magát. Ha megszomjazott, tavat, tengerszemet, frissvizű patakot érintetlenül hagyott, pangó tócsákból, bőséges eső után csordogáló erekből szürcsölte fel a vizet. Közben a vizenyős részeken, a zsombékos fűcsomók között dagonyázott, s miután roppant testét vastagon beborította a serték közé tapadó sárral, élelem után nézett. Feltúrta az erdőt, csigákat keresett, a harmatos fűből kibukkanó gombák kalapjait harapta le jóízűen, s ha madártojásra akadt, bizony annak sem tudott ellenállni.

Télen, amikor a hó vastagon takarta el a hegyvidéket, és a hideg évszak elárasztotta fagyos leheletével a magaslatokat, hát bősz ekeként hasította szét testével a keményre dermedt fehérséget. Ellenfélre soha nem akadt, s ellenségei, ha voltak is egyáltalán, soha nem találtak rá a rejtekére. Sok éve már, hogy eltűnt a világ szeme elől, s azóta magányos remeteként élte öreg napjait.

Hirtelen ébredt, egyetlen szempillantás alatt. Akkor egyszerre csak megrázta hatalmas fekete testét, amin a vastag serték összetapadtak a folyvást rájuk száradó sár miatt, oszloppal vetekedő lábaira emelkedett, s a gyökerek rejtette szűk kijárathoz lépkedett. Átpréselte magát rajta, és a sűrű bokrok alatt megállott. Orrával szelet kutatott, felvetette vastag nyakán ülő hatalmas fejét, véreres, apró szemeit pedig körbejáratta, majd megindult. Roppant csülkei erősen beleszántottak a mélyre süppedő, korhadó avarral borított erdő talajába.

Rideg világának irgalmat nem ismerő törvényei nem szántak könnyű sorsot, csendes elmúlást számára…

A fenyőerdő gyantaillatú sűrűsége hosszasan borította be a hegyoldalt, ősrengetegének faóriásaival benőve a letöredezett sziklák mellékeit, a meredek partokat, s az ezek között majd’ észrevehetetlenül megbúvó erős lejtésű völgyeket, kicsiny katlanokat. Ha minden fa törzse azon a helyen állott volna, ahonnan jó évszázaddal azelőtt apró magoncként kibújt a száraz tűlevéllel vastagon borított talajból, még akkor is átláthatatlan sűrűség, s nehéz félhomály leplezte volna az erdőt, de úgy, hogy az elemek viszontagságai is belemartak a tájba, élő ember abban nyiladékot, bármily csapást lelve utat hazafelé nem találhatott. A széltörések olyan akadályokat alkottak, amik bármilyen gyarló élet gyertyájának pislákoló lángját egyetlen rebbenéssel kioltották volna. Az öles fák egymásra dőltek, ágaik szétválhatatlanul összeakaszkodtak, a gyökerek kifordultak a föld alól, s mindezek olyan elvadulttá változtatták a fenyveserdőt, hogy egyedül a magányos vad kereste rejtekeit.

Az egyik apró katlan alján, hol az egymásba futó partoldalak összetalálkoztak, s szél döntötte fenyőóriások borultak össze fölül, szinte sátorként magasodva a lapos teknő felett, vén kanmedve feküdt. Viharvert, erősen megkopott bundáján hosszú gubancokban lógott a szőr, amelybe gyantás fenyőtű levelek, és apró ágacskák sokasága ragadt. Hatalmas testével egészen kitöltötte a rejtett kis üreget a kidőlt fák összefonódott ágai alatt.

Közeledett a tél, a hosszú, kínzó álom ideje. A medvének akkorra már vastag hájréteget kellett volna felhalmoznia a testén, úgy túlélését biztosítva a hideg hónapok alatt, ennek ellenére sovány volt, és hatalmas, bősz testét is igen nehézkesen mozdította.

Húst nem evett már napok óta. Legutóbb a szomszédos havason leütött egy szarvastehenet, azon lakmározott sokáig, de mikor a csontokról az utolsó húscafat is lefogyott, hát továbbállt. Végigkóborolta a hegygerinc alatti részeket, füvet legelt, néhány bokor ágát is megszaggatta, de aztán rosszkedvűen kóborolta tovább a sziklás, vadjárta ösvényeket. A fenyvesbe is bevette magát élelem után kutatva, majd miután leszállt az éj, s az északi szél végigiramodott a nehéz, tűleveles ágak között, rátalált a védett rejtekhelyre, s pihenni tért. Amikor a szél elsüvített valami távoli vidékre, és a fenyők már csak megkönnyebbülten hajlongtak a havasi délutánban, felébredt, majd vackáról előbújva valami eleség után nézett.

Hosszú, küzdelmes élete alkonyának utolsó óráiban gyötrelmes végzete felé ballagott…

A legmagasabb hegycsúcsokat összekötő gerinc alatt, az északi oldalon, ahova még a fény is csak ritkán jutott be a simára koptatott, magas ormok árnyéka miatt, egy keskeny hasadék mellett kicsiny forrás tört elő a sziklából. Jéghideg vize vékonyan csurrant alá a köveken, hogy egy apró kőkatlanban összegyűljék, majd annak peremén átcsordulva egy sziklarepedésbe találjon, és onnan már, magának utat vájva a kőtömbök között, szélsebesen siessen alá. Mielőtt odaért volna a laposabb részre, ahol a fenyőerdő szélében alábúvott a hatalmas fakoronáknak, valami az útját állta.

Talán egy ősrégi vihar, vagy szélorkán, vagy a természet erőinek ismeretlen küzdése egymással, hatalmas fenyőóriást döntött a vízfolyás elé ott, ahol a hegyoldal szelíden belevész az alig kőhajításnyi lankába. Akkor már csak a törzse hevert ott keresztben, kérgét, szerteágazó gyökerét, ágainak szilánkokra törött darabjait elkorhasztotta az idő. Oly öreg lehetett, s oly rég kidőlt már, hogy a háta mögött magasodó fenyvesnek még az apró magoncai sem bújhattak ki a napvilágra akkoriban.

S nem csak úgy aláhanyatlott a földre, a víznek könnyen kikerülhető, csekély akadályaként, hanem végigzuhant a lapályos részen, és a kis hegyi patakot fogságba ejtette. Csupán egy szelíd ér tudott átfolyni alatta, ami aztán a fenyők közé sietett, hogy mindjárt nyoma is vesszen a talajt borító vastag, elszáradt csereklyetakaró alatt. De a víz nagy része valóban az örök rabságot választotta kényszerül, az ősi gát mentén szétterült, beleszivárgott a köves-mohás talajba, és vizenyős zsombékot hozott létre a sötét, szélfútta sziklaormok alatt.

Az a kis lapály, süppedős talajával, a hegy méhéből csordogáló tiszta, hideg vizével amolyan vadjárta hely volt már a régi idők óta, minden irányból keskeny ösvények vezettek rajta át, amiken a kövek simára voltak tapodva. Az erdő alig kőhajításra kezdődött, a sziklás hasadék felé is menekülni lehetett, a kis patak meg itatóul szolgált az arra járónak.

Erre az elvadult, mocsaras, lapályos helyre érkezett az öreg kan alig valamivel napnyugta után. A bükköst messze maga mögé hagyta, és rejtett helyeken, sziklák mögött, az idők során mélyre kijárt titkos ösvényeken érkezett a dagónyázóhelyet határoló öreg, töredezett szikla mögé. Ott a hasadéknál megállott, s mozdulatlanul várakozott. Figyelte a természet rezdüléseit, keresett valami zajt, szagot, valami nem odavalót.

A napnyugta nem váratott magára, az egyre halványuló fényű égitest már régen eltűnt a nyugati hegyek mögött. A szürkülő fényben azonban még minden jól látszódott, amikor a vadkan kilépett a kőtömb mögül, és óvatos léptekkel a zsombékhoz lépkedett. Előbb csak szürcsölni kezdte a süppedős talajon a tócsákból a vizet, majd előrébb, a mélyebb részre ballagott. Oldalra döntötte hatalmas testét, s meghemperedett a vizenyős részen, a felkavart sár pedig egészen belepte arasznyi sertékkel borított fekete tömegét.

Tapasztalt, öreg eszének óvatosságát is veszni hagyta kis időre…

A vén medve kóborlása a fenyőerdő széléhez érkezett. Ahogy közelgett az alkony, ahogy egyre jobban kifakultak a fények, úgy lett egyre éhesebb és türelmetlenebb. Semmi élelemnek valót nem talált, a felfalt bokorlombok korgása a gyomrában pedig csak még merészebbé, még inkább vadabbá tették. Törte-zúzta az útjába kerülő faágakat, és öles kérgeket szaggatott le kínjában. Az erdő határában azonban mégis megcsendesedett. Óvatosan dugta ki orrát a földig hajoló ágak közül, s a kavargó szelet szimatolta vele. Kis idő múltán meghegyezte füleit, mert valami zajt hallott. Víz loccsanását, fújtatást, és még roppanásokat hozzá, amit a zsombékos növényeinek tördelése okozott.

A medve a földhöz lapulva a közelben álló, hatalmas, kidőlt fatörzshöz lopakodott. Mögé ugyan nem láthatott, de már a szagot is érezte, amitől halk morgás hagyta el a torkát, s felhúzott ínye mögül kilátszottak éles tépőfogai. A fához érve addig oldalazott, amíg talált egy korhadt részt rajta, amin átláthatott, s amikor meglátta prédáját, ügyes mozdulattal felkapaszkodott a törzsön, és a másik oldalon a vízbe toccsant.

Az öreg vaddisznó erre a hangra egyszer csak felpattant, s bámultak ott meredten egymásra.

Megfutamodni egyikük sem akart, szilaj életüknek, küzdelmes sorsuknak útjai azon a helyen keresztezték egymás vonalát.

Mint két ősi vad, ellenfélre azelőtt soha nem lelő remeke a természet csodájának, úgy rontottak egymásnak. Az egyik felágaskodva széttárta hatalmas mancsait, a másik óriás agyarát felfelé csapta, amikor először összeértek. A medve bömbölve csapkodott maga elé, a vaddisznó hörögve vágott oda habszó szájával, bőr szakadt, irha hasadt, szőrcsomók repkedtek, s közben dőlt a vér belőlük mindenfelé, ami lecsorgott az inas lábakon, vörösre festve a felzúdított zsombék sáros vizét. Kegyelmet semelyikük nem adott, irgalomért egyik sem fohászkodott.

Még a hegycsúcsok is mintha meghajlottak volna a küzdelem előtt, még a magasban gyülekező felhők is vészterhesen feltorlódtak a kidőlt faóriás törzse felett…

Azok közben törték-zúzták egymást, és vér csorgott össze a halálos kínok verítékével, aztán elsodródtak a fatörzsóriás mellől, odahagyták a vizes foltokat, és a sziklahasadék melletti füves oldalon csaptak össze megint. Utolsó, végzetes táncukat kezdték meg egymás körül.

De az már nem tarthatott sokáig...

A vadkan nyaka iszonyúan szét volt marcangolva, és a szeme világa is odavészett a csapkodó, hegyes karmú mancsok ereje alatt. Egy erős vágásnál agyara is beletört a medve lábának inába, de mielőtt ereje végképp elhagyta volna, felvágta hatalmas fejét, s az állkapcsából kiálló, még megmaradt sarlóját a fölötte ágaskodó vad torkába vágta…

Az utolsó fényeknél szakadtak el egymástól.

A vaddisznó a sziklák felé indult, de csak a hasadékig jutott. Ott eldőlt, rúgott még néhányat, s csendben kiszenvedett.

Öreg, magányos életének utolsó perceire a havasok árnyéka borított éjszakai sötétséget.

A medve még a sűrűbe rontott. Kis ideig tépte-szaggatta a fákat, utolsó ölelésétől kéreg hasadt, ág törött, még néhány fiatal fenyő is kifordult gyökerével a föld alól. De aztán ereje elszállt, s akkor elhagyta az erdőt. Bolyongott kis időig még a tiszta részen, majd eltűnt egy mohos, idő tördelte sziklatömb mögött.

Mikor utolsó léptei is elhaltak már, a hegyek csak akkor tudták maguk fölé szólítani a régóta áhított csendességet.

Halálukban mégis emberek találtak rájuk.

Néhány nap múltán, amikor a küzdelem zajait már el is feledhette a fenyőrengeteg, s már a hegyormok is nyugovást leltek a széljárta vidék öreg sziklái felett, vadászok jártak ott. Amidőn bebolyongták a simára taposott ösvényeket, kulacsukat megtölteni érkeztek a kövek között folydogáló patakhoz. A vadkan dermedt tetemére ott leltek rá.

Tűnődve vizsgálgatták a helyet, a felmart füvet, a szétszakított bokrok ágait, a helyükből kirántott kődarabokat. Amikor a disznó agyarán lévő tenyérnyi medvebőr darabot meglátták, hát ellenőrizték a puskák töltését is. Megállottak az öreg remete mellett, kalapot emeltek neki, eltörültek egy-egy könnycseppet a szemük sarkából, majd a medve nyomára álltak, s utána indultak.

Csak másnap, napnyugta előtt leltek rá a szomszéd havas oldalában, szörnyű sebesülését két hegygerincen át vitte magával, mire a halál megváltotta a kínjait…

Ember azóta is ritkán jár arrafelé.

A zord hegyek kíméletlenek, irgalmat nem ismernek, s szánakozással nincsenek semmilyen élőlény iránt. Megvan hozzá a hatalmuk, hogy magukhoz szólítsanak bárkit, aki lobogó lelkével magaslataik között tévelyeg.

De a hegyek kegyesek is egyben, mert nem fecsegnek, hanem megőrzik titkaikat.

Csak fagyos téli nappalokon, amikor a metszően hideg északi szél porhavat hint sziklabérceik közé, akkor suttognak maguk között időnként a két öreg remetéről, de azt ma már nem hallja senki sem.


Megjelent a szerző Ahol a vaddisznó jár című kötetében.


Varga Csaba

Comments


bottom of page