Ragadozók
Az eső napok óta szinte megállás nélkül esik. A több hónapnyi csapadékot már nem tudja befogadni az anyaföld, mélyebb rétegei is telítődnek, a felszínen pedig meggyűlnek az árkok, az utakon a kerekek által hagyott csapák, és a termőföldek gödrei, lapjai.
Az országutat ilyen viszonyok között elhagyni, és vadászni akár az éjszakában is – erős kísértése a sorsnak.
Viszakpuszta kivételezett helyszíne – a vadásza szempontjából - Külső-és Belső Somogy határának, ugyanis a sertéstelep miatt betonozott út vezet oda már jó néhány évtizede. Amikor az eső napokra elrontja az utakat, itt mélyen a területbe lehet hatolni, és mindkét patak völgye jó vadjárta helynek számít.
Akárhogy esik is az eső napközben, amikor bekanyarodok a betonútra, már oszlanak kissé a felhők, és a völgyeket pára üli meg. Ahogy végighajtok a gerincen, lenyugodni látom a napot, és az erdő alatt ködfoltok sodródnak észak felé. Ilyenkor az egyetlen esélyem a Disznótelep alatti les, ott jó váltók futnak ki a búzavetésre, és oda ér el legutoljára a köd. A les, amelyen ülök, fegyelmet követel. Vele szemben a szóró a nagy fűzfa alatt, a váltók a sarokból pedig olyan közel vezetnek, hogy a kiváltó vad semmiféle mozgást el nem visel. Kézben tartott puskával kell a legfeszültebb figyelemmel lenni, esélye akkor van a vadásznak.
Az a néhány őz dél felől vált ki a vetésre, és csendesen csipegetni kezd. A hátam mögül hangos riasztás hallatszik, újabb négy őz jön a tetőről a lap felé. Az erős testű bak nem szívleli a legelészőt, hangoskodik még egy darabig, majd elviszi kis csapatát a tábla közepe felé.
Amint a sarok felé fordulok, a szarvasok már ott vannak szinte előttem. A beálló szürkületben vállhoz vett puskával nézem az erős tehenet, amint gyenge borját vezeti. Mögöttük egy fiatal spíszer bika jön, agancsa magas, majd kétarasznyi. Még egy gondolatot várok, amíg a borjú kilép elém, és elsütöm a puskámat.
A vastag szálú, erős, kisárgult fű között készítek neki terítéket, és már sötét van, mire hazafelé indulok.
Másnap délelőtt újra esik. A délután zivatart hoz, amikor újra úton vagyok Viszaki-patak partjára. Amint a Bodrogot elhagyom, kitisztul az ég, és hideg szél viszi távolra a rongyokra szakadt felhőket.
A lesen nézem végig a naplementét, a hajladozó égerfák mögött narancssárgán szikrázik a nyugati égbolt.
Még nem telik el fél óra, amikor az erdőszegély bokrai közt egy vaddisznó lopakodik a szóró felé. Miközben figyelemmel kísérem óvatos mozgását, valami más zörejt is hallok, kissé északabbra tőle. Mintha a bodzabokrok alatt is lenne valami. Két aranysakál áll ott, jórészt takarásban, és valamivel nagyon el vannak foglalva.
A disznó óvatos, megáll a szóró szélén, mutatja az oldalát, majd fordul egyet, és az erdőben jó nagyot kerülve eltűnik a fák között. A szóró nem az én tulajdonom, nem is a vadásztársaságé, hanem annak elnöke üzemelteti. Bármekkora is a kísértés, hagyom elmenni a vadat.
Önfegyelmem hamarosan még nagyobb próbát áll ki. Dél felől konda közelít, amelyet egy nagy koca vezet. Először kilép az erdőből a búzára, de valami gyanús neki, talán a kavargó szél az oka. Visszafordul, és süldőit a szóróra vezeti. A törtszem, a só, de még a szétdobált cukorrépa sem elég azonban ahhoz, hogy kilépjenek, megállnak a szélénél éppúgy, mint az előző vaddisznó. Orruk a magasban, és észak felé figyelnek, amikor felhangzik a hátborzongató sakálvonítás. A kondától alig negyven méterre vannak, és feszülten figyelik a disznókat. Azok megindulnak, és magabiztosan vonulnak el a sakálok mellett, alig tizenöt méterre. Látszik, hogy a hét jól megtermett disznónak semmi félnivalója nincsen, ekként viselkedve, ráérősen turkálva ballagnak el nyugat felé.
A sakálok felélénkülve húznak-vonnak valamit a földön. A szarvas zsigerei azok, oda húztam be a bokrok alá az előző napon. Amikor az egyik kiáll a húzásnyomra, testével jó célt mutat.
Csak percek telnek el a lövés óta, melynek hangját messzire viszi az erősödő szél, amikor két róka közelít az erdőben az égerfák között.
Az egyik a sakál mellett tépni kezdi a beleket, társa körülötte kering. A nagyobbik a lövéstől összerogy a gyep szélében, a másik tőle alig tíz lépésre esik el.
Miután újratöltöm a puskámat, lassan úrrá leszek kapkodó lélegzetemen. Olyan gyorsan követik egymást az események, hogy az idő múlását nem is érzékelem. Tea után nyúlok, s a forró, édes ital megteszi hatását.
A sakál mérete, súlya egészen lenyűgöz, miközben kihúzom a bokor alól, a rókák is szép, téli szőrben. A rét szélében készítek a három vadnak közös terítéket.
A tiszta égbolt hideg estét hoz, a völgyben erős szél száguld a búzavetés felett. Hazafelé felnézek az égboltra, mielőtt az útra kifordulok. A keleti égbolton ragyogó égitest, a Jupiter, vadászszerencsém legfőbb tanújává válik a lassan beálló, sötét éjszakában.
Varga Csaba
Commentaires